Elmentek, vége! Itt hagytak minket. Micsoda tragikus sorsfordulat, pedig tudtuk, hogy egyszer ez is eljön. Köszöntöm ismét az olvasókat! De szívünkben nem csak a búcsú keserű érzése motoszkált, hanem a közösen töltött idő nagyszerű élményeinek is a felemelő emléke. Ezek az emlékek főleg akkor felemelőek igazán, amikor azokra a hóbuckákra gondolok a sípályán, amelyeknek köszönhetően többször is megvizsgálhattam közelebbről az osztrák késői olvadozó hót. Nagyon jó volt ez a három nap síelés a srácokkal. Nagyon gyorsan belejöttek, alig álltak rá az első nap a lécre, a másodikon már golyóban repesztettek lefelé a leejtőn. A harmadikról meg ne is beszéljünk... Ha bár kissé lassan, de mindig leértünk épségben a piros pálya végére. Néha fel kellett csatolni egy pár lerepült lécet, meg hasonlók, de hát végül is ezért voltunk ott mi, ezért is, mármint a haladó elit. Na jó na vigyük túlzásba, de azért azt kell mondanom, hogy sokat fejlődtünk, mi, akik a haladó csoportban voltunk. Egy csomó új technikát tanultunk, valamint bátorságot kaptunk egy kicsit gyorsabb haladási tempóhoz. A baj tényleg csak az volt leginkább, hogy délután mindig nagyon olvadásnak indult a hó, és abban a latyakos "izében" sokkal nehezebb volt síelni, sőt elővigyázatosabban is kellett egy kicsit haladni. De nem csak a latyak, hanem a fagyott felületek is tartogattak számunkra egy pár meglepetést. Egyébként, ha valakit érdekel ez a síterület, akkor látogasson el a következő honlapra: http://www.gaissauhintersee.at/
Tehát gyorsan elsiklott ez a három nap, lehet így is mondani. Nagyon jól éreztük magunkat, habár sebesülések is voltak. Péter bajtársunknak egy jobbos éles kanyarnál 120 km/h sebességnél ismét kiugrott a válla az egyik kék pályán. A sebesség mondjuk valójában kisebb volt, és a sérülés sem volt annyira vészes. De nem a csak a magyarok sérültek le, sőt az osztrákok kicsit szerencsétlenebbül is jártak. Az egyik síelő osztrák srác az egyik ugrásnál rosszul érkezett és ennek következtében eltört a keze. De hála Istennek ennél nagyobb rossz nem történt. Gyönyörű időnk volt, a társaság is jó volt, tehát bőven van miért hálát adni.
Aztán a csütörtöki nap egy kicsit nyugisabb volt. Normál tanítás, aztán meg alvás. Hozzánk rajz órán bejött egy fiatal egyetemista gyakornok lány, hogy tartson nekünk egy rendhagyó tanórát. Érdekes volt. A délutáni programot pedig szerintem nem is kell mondani három nap síelés és egy délelőtti tanítás után: alvás.
Péntek délelőtt a magyar fiúk tartottak nekünk egy pár gyors, rövid, tömör előadást a magyar hazáról, hogy milyen borok, sörök, pálinkák találhatóak nálunk. Na jó nem csak ez maradt meg bennem, de remélem a többi osztrák gyerekben sem. Valaki a Pick szalámi felejthetetlen ízét raktározta el örökre az emlékezetében, valaki a magyar foci nagyjaira fog még 20 év után is emlékezni. Tehát jól sikerültek. Aztán volt egy kis körút az iskolában, ami sokak örömére az étkezőben végződött. A közös ebéd után mindenki szabad időt kapott egészen 18.30-ig. Ekkor kezdődött ugyanis az utolsó nagy közös alkalom, a búcsúest. Az ősi tradíció szerint volt felépítve ez az esti program is: diavetítés, ajándékozás, (na jó volt egy kis "Bodnár Laci meglepetés"), svédasztalos vacsora, focimeccs, amit sajnos most a szélsőséges időjárási viszonyok miatt az osztrákok nyertek meg.
Szombat reggel fájdalmas búcsút vettünk, majd hátat fordítva magyar testvéreinknek elindultunk a konyha felé cseh barátainkkal- akik szintén részesültek valamennyire ezekben az élményekben (síelés, búcsúest)- hogy elköltsük a reggelit.
Így telt el tehát ez az egy hét, ily gyorsan, s ily kalandokkal teleszőve. Már a "Fehér Öregnek" is hűlt helye, akit a nevének ellenére(Bekő Tours) még sosem kellett betolni, és aki már évek óta szállítja a diákokat e messzi földre a jól ismert kecskeméti örök fiatal sofőr irányításával.
Nos ez után a hét után tényleg van miért hálát adnunk. Ne mulasszuk el!
Minden jót! Sok erőt az előttünk álló próbákhoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése